A Spitzbergák - amely Norvégia része, de szuverenitása korlátozott - körülbelül félúton található Norvégia és az Északi-sarkpont között. Még meg sem érkeztem a szigetcsoport fővárosába, máris egy sor meghökkentő történettel találkoztam. Az oslói repülőtéren ugyanis, a késéssel induló járatra várva beszédbe elegyedtem egy Longyearbyenben élő utastárssal.
Hetekkel a szülés előtt el kell hagyni a szigetet
Aina jó másfél évtizede ment férjhez egy Spitzbergákon dolgozó bányászhoz. Házasságuk első tíz éve távkapcsolatban telt, Aina csak akkor költözött ki a férjéhez, amikor rászánták magukat a gyermekvállalásra. Azóta viszont totálisan beleszerelmesedett a szigetbe, már el sem tudja képzelni, hogy máshol éljen. Imádja a hosszú, sötét téli napokat, pihentetőnek tartja az állandó sötétséget, és a hideggel sincs semmi gondja.
Gyermekeit szülővárosában, Tromsøben hozta a világra, ugyanis a Spitzbergákon nincs erre felkészült kórház. A kiírt időpont előtt három héttel mindenkinek el kell hagynia a szigetet. A legtöbben ilyenkor a szülőkhöz, rokonokhoz mennek, és az ottani kórházban szülnek. Akinek nincs az ország más részén rokona (mint például az orosz vagy thai bevándorlóknak), az a legközelebbi nagyvárosban, Tromsøben hozhatja világra a gyermekét, az egészségbiztosítás pedig fizeti számára a szállodai szoba költségét akár több hétre is.
Jön a medve
A biztosítás egyébként is nagyon kiterjedt a sajátos körülmények miatt. Például a vidéki házak, kabinok esetében jegesmedve-klauzula is van a szerződésekben, nem ritka ugyanis, hogy a hatalmas állatok ételt szimatolva betörnek az elhagyott nyaralókba.
Nemcsak a gyerekvállalás, a temetés is problémás a szigeten. Longyearbyen temetőjét évtizedek óta nem használják, a holttestek ugyanis a permafroszt (azaz az állandóan fagyott állapotban levő talaj) miatt nem indulnak oszlásnak, így 1950 óta a holtakat átszállítják Norvégia más területein fekvő temetőkbe. Sőt megelőzendő a problematikus haláleseteket, a súlyos betegek, idősek nem tartózkodhatnak Longyearbyenben.
Anyagi gondjuk mindenesetre nincs az itt élőknek. A városkában szinte mindenki a munkáltató tulajdonát képező lakásban lakik, amelyért kedvezményes bérleti díjat fizet. A kinti munkavállalást az országosnál 50 százalékkal alacsonyabb jövedelemadóval is ösztönzik, és itt nem adódik az árakhoz áfa sem.
Egy kétezres város is lehet zsúfolt metropolisz
Kérdeztem, vajon nem telnek-e unalmasan az esték, hiszen egy kétezres lakosú kisvárosban biztosan nincsenek izgalmas kulturális események. ‒ Már hogy ne lennének – felelte Aina meglepve. – A művészek nagyon szívesen jönnek ide. Bár jóval kisebb a közönség, mint máshol, a fellépés díját meg szokták fejelni ingyenes kirándulásokkal, programokkal, és ez nagyon sokakat vonz erre a zord vidékre.
Én, aki a kétmilliós Budapesthez vagyok szokva, még mindig azon rágódtam, hogyan nem pusztul bele valaki az unalomba a világnak ezen az eldugott pontján, újdonsült barátnőm viszont már azt fejtegette, hogy néha túl sok neki az a kétezer ember. Ilyenkor kis családjával felpattannak a hómobilra, és elmennek pár napra a vidéki házukba.
De mégis, mit tudtok ott csinálni a hó fogságában, a sötétben? – kérdeztem. Ó, hát mindig van mit! – felelte vidáman. Fát kell vágni, be kell fűteni, vacsorát készítünk, lövészetet gyakorolunk, társasjátékokat játszunk. De mindezt hogyan? – kérdeztem értetlenül. Hiszen amikor hó van, szinte állandó a sötétség. Fejlámpával – felelte Aina magától értetődően.
http://www.origo.hu/utazas/europa/20140727-elmenybeszamolo-a-norveg-spitzbergakrol.html
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
