1900-ban hagyta el Skjervoy-t és utazott el Amerikába. Egész az alaszkai Nome-ig jutott, ahol is aranyat szeretett volna ásni. Ebből szeretett volna meggazdagodni, de ez sajnos sohasem sikerült. De annak ellenére, hogy ezt tudhatta volna ő lett az egyik leghíresebb norvég az USA-ban. Thomas Lovwell is azt mondja, hogy ő az aki megalapította a hírvivés szolgálatát az USA-ban. Mindenesetre Seppala kapta a század szánhajtója címet és díjat. A sikert és hírevet csak négylábú társaival kell megossza, a Szibériai Huskykkal.
Leonhard Seppala 1877. szeptember 14.-én született Skibotn-ban. Két évvel később családja Skjervoy-ba költözött a kis Leonharddal együtt. Az édesapja kovács- és halászként dolgozott. Leonhard volt a legidősebb gyermek a családban, így annak ellenére mennyire fiatal volt ki kellett vennie a munka részét odahaza. Amikor édesapja épp kinn volt a tengeren és halászott, addig a kis Leonhard volt a férfi a farmon, illetve idővel el kellett kezdenie segíteni édesapjának a halászatban is. Csupán 12 éves volt, amikor már el kellett kísérnie édesapját egy halászútjára Norvégia legészakibb csücskébe Finnmark-ba. Neki kellett mosnia, főznie, takarítania és néhány könnyebb halásztevékenységet is végeznie. Ez egy ennyi idős gyermeknek nem volt könnyű munka, de elég sok pénz származott belőle. Így 1897 után minden évben csatlakozott édesapjához halászkörútjára.
20 évesen, már szerette volna megalapozni saját szerencséjét, így elment Kristiania-ba (ma Oslo): Pár hónapot az Aker Mechanical Industries-nek dolgozott, majd a C.F.Andersersen's Smithy-nél próbálkozott, ahol meg si szerezte diplomáját. Itt találkozott első szerelmével is, Margittal, kivel szerettek volna összeházasodni, de sajnos a lány megbetegedett és meghalt. Ezután Leonhard fájó szívvel hazatért és folytatta munkáját apja kovácsműhelyében. 1899-ben egy helyi lapban olvasott a Klondyke-i aranylázról. Még ez év őszén, egy ismerőse, Jafet Lendeberg tért haza Nome-ból, teli zsák arannyal és pénzzel. Jó szerencsével járt Alaszkában és felajánlotta Seppala-nak, hogy ad neki kölcsön pénzt és megengedi, hogy vele menjen vissza Alaszkába. Seppala nem utasíthatott vissza egy ilyen ajánlatot, így hát 1900-ban hajóra szállt, és elutazott Amerikába. Csakúgy, mint több ezren ő is reményekkel teli indult neki ennek a vállalkozásnak.
Viszont az élet Alaszkában semmilyen értelemben sem volt könnyűnek mondható. Nome bányavárosában, Alaszka észak-nyugati részén, a Bering tengerhez közel, az időjárási viszonyok keményebbek voltak, mint ahogy azt valaha képzelhette. Hogy munkát szerezhessen különösen keményen kellett dolgoznia egész nap. Ő mag így írta ezt az időszakot le:
"Most kezdek csak rájönni, mekkora hibát követtem el, dolgozni, mint egy állat, ahelyett, hogy a kovácsműhelyben dolgoznék Norvégiában."
De Leonhard egy életerős és keményfejű ember volt, így nem adta fel. Ennek köszönhetően egyre magasabbra lépkedett a bányaváros közösségében. Egy idő után, Lindeberg felajánlotta neki, hogy csatlakozhat az expedíciójához, melyet újabb tájak arany tartalékainak felkutatására indítanának. Seppala kihasználta a lehetőséget, és csatlakozott az expedícióhoz. Ekkor találkozott először a szánhúzó kutyákkal. Ez a találkozás nagy fontossággal bír életpályájában, mivel a kutyákkal való kapcsolata alapozta meg hírnevét.
Egy szánhajtó születése
Ezeken a kutyaszános felfedező utakon Seppalának sikerült nagyon benséges kapcsolatot kialakítania a kutyákkal. Lassan ráragadt a "szánhajtó csodabogár" gúnynév, és kicsivel később megszerezte első saját fogatát. Kutyáival rengeteg csodálatos élményt élt át a vadonban, és kitapasztalta hogyan boldoguljon velük. Persze volt közöttük néhány drámai élmény is. Sokszor fordult elő, hogy saját és mások élete is az ő vezérkutyáinak döntésén múlott. A sok érdekes történet közül hadd térjünk ki egyre részletesebben:
”Az orkándzsekiket szorosan az arcunk köré tekertük, és előre görnyedtünk a szörnyű, vakító hóviharban. Egy percig sem aggódtunk az irány miatt amerre tartottunk. Az Suggen feladata volt. Addig, amíg a pofáját tisztán tudtuk tartani a jégtől, tudtuk, hogy nem lehet baj, meg tudja csinálni.”
A sikeres szánhajtó
1908-ban, megalapították a Nome Kennel Klubbot. A szánhúzás rövid időn belül az egyik legnépszerűbb sporttá vált Alaszkában.A síelés volt korábban populáris, és Seppala abban is nagyon sikeres volt. Így a szánhajtásos versenyzés kezdte el leginkább foglalkoztatni. A híres szánhajtók voltak a hősök akkortájt. Kicsit sem sejtette mi vár rá hamarosan. Ugyanabban az évben, mikor rábeszélték, hogy vegyen részt élete első kutyaszán versenyén, váratlanul és mindenki meglepetésére meg is nyerte azt. Az elismerés nagy részét egy héjának ajánlotta, amely a csapás fellett szállt, ezzel is fokozva a kutyák tempóját. A következőket mondja a héjáról:
”Mindig azt mondtam, hogy ez a héja az oka annak, hogy elkezdtem a kutyaszános versenyzést. A tény, hogy megnyertem azt a versenyt, okozta, hogy megkezdtem a kutyaszán versenyzői pályafutásom. ”
A héjás verseny egy fantasztikus karrier kezdetét jelentette. Az elkövetkezendő 15 évben sok-sok versenyt nyert meg, köztük a híres "All Alaskan Sweepstake" -et egymás után háromszor. (1915-1917) Ő és kutyái egyaránt ismertté váltak egész Észak-Amerikában, és a szibériai husky, mint fajta is Seppala kutyáin alapul. Szintén elhíresült arról, ahogyan a kutyáival bánt. Sohasem használt ostort, és mindig úgy végzett, hogy minden kutyája hámban maradt.
 |
 |
|
Seppala és a szibériaiak |
Balto |
Leonhard Seppala 1908-ban megnősült. Felesége belga származású nő volt, aki 1905-ben jött Nome-ba. Őt szintén érdekelte a kutyaszánozás, és egy pár versenyen maga is részt vett.
Még ha oly sok versenyt nyert is meg Seppala, egy verseny tette őt igazán híressé. Ezt a versenyt ”Szérum verseny”-ként ismeri a történelem. 1925 telén diphtheria járvány tört ki Nome-ban. Sok ember megbetegedett, és sok gyermek meghalt. A szérum jelentette volna az egyetlen megoldást. De sajnos nem volt belőle elég. Télen Nome teljesen el volt zárva a világ többi részétől. A tenger befagyott, és az egyetlen lehetőség, hogy az emberek közlekedhessenek a kutyaszán volt. Segítséget kértek telegráffal is, és megtudták, hogy legközelebb csak Anchorage-ban, dél-Alaszkában van szérum. A szérumot elküldték Nenana-ba, de onnan már csak szánnal lehetett tovább vinni. Ez a távolság több, mint 1200 km-t tett ki. Seppala indult neki, hogy találkozzon a feléjük tartó szánnal, és 275 km után össze is találkozott. Ekkor anélkül, hogy megpihentek volna a kutyáival, elindult visszafelé. 250 km után a legnagyobb hóviharban, egy másik norvég, Gunnar Kaasen találkozott vele. Seppala vezérkutyájának, Togonak, köszönhette, hogy megtette az eddig egyhuzamban kutyaszánnal megtett leghosszabb utat.(525 km). De persze Gunnar-é és vezérkutyájáé (Balto) volt az elismerés a meghozott életmentő szérumért. Balto-nak még emlékművet is állítottak a Central Park-ban, New York-ban. Persze Seppala-nak ez nem tetszett:
"Ami leginkább bánt az az, hogy Balto, az a semmirekellő kutya kapta meg az elismerést, azért amit az én Togo-m érdemeiért. És így Balto lett a legjobb szánhúzó kutya Alaszkában, anélkül, hogy egy versenyen akár részt vett volna. Tudom, mert én neveltem fel mindkettőt, Togo-t és Balto-t is."
 |
 |
 |
|
Balto |
Togo |
Seppala és kutyái |
Ezután Seppala több versenyen is részt vett Amerikában. Megnyerte a ”New England Race”-t, ”Lake Placid Race”-t és a ”Poland Spring Race”-t három évben egymás után. 1929-ben megnyerte az ”Eastern International Dog Race”-t Quebec-ben, Kanadában és megdöntötte a rekordot. Azokban az időkben szánhúzásra a kb. 40-50 kg-os kutyákat használták, ezért amikor meglátták Seppalát a huskykkal, mindenki sajnálta őket, hogy olyan kicsin ilyen távokat kell megtegyenek. Persze nagyon gyorsan megváltozott a véleményük. Seppala erről a következőket nyilatkozta:
"Ezeken a versenyeken bebizonyítottuk, hogy a szibériai husky-k akkor is a legjobbak, ha gyorsan kell menni."
Leonhard Seppala 29 évig élt Nome-ban. Az első 20 évet a ”Pioneer Mining Co.”-nak dolgozta végig. Ez a vállalat vásárolta fel a legjobb aranybányákat, vezetője Lindenberg volt.
Seppala egyik könyvében a következőket írta:
"Nem voltam egy azok közül, akik megtalálták a szerencséjüket az aranyásásban. De ez igazán nem is számít. Sokkal többet jelent nekem, hogy belekóstolhattam a kutyaszánozásba, és hogy megtanulhattam, hogyan kezeljem az északi kutyákat. A tapasztalataim azt mutatták, hogy semmire sem megy az ember, ha kesztyűs kézzel bánik a kutyáival. A jó kutyák, akik tudják ki a gazdájuk megértik, hogy a legjobbat kell kihozzák magukból és meg is teszik azt."
 |
 |
|
Kree Vanka |
Ricker Surgut-tal, Mukluk és Sapsuk |
1950-ben Leonhard visszatért hazájába, Norvégiába, s utoljára ellátogatott szülőföldjére. Ekkor már 73 éves volt. Itt tiszteletbeli tagja lett a norvég Szánhúzó Kutyák Egyesületének, és beszédet tartott az embereknek életéről és szánhajtó karrierjéről.
1946-ban feleségével elköltöztek Alaszkából Seattle-be. Sok holmijukat ajándékozták különböző múzeumoknak.
Egészen haláláig és persze még ma is ünnepelt ember Alaszkában, és sikereit nem felejtették el.
Leonhard 1967-ben halt meg, 90 évesen. Constance pár évvel később követte, ő 85 volt. Mindkettőjüket Nome-ban temették el.
Azóta sokan emlékeztek már meg életéről, és emlékműveket emeltettek tiszteletére. De a legnagyobb érdeme a szibériai husky-k elterjesztése és megismertetése volt.
http://www.szanhuzoklub.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=665:leonhard-seppala-a-legendas-norveg-szanhajto&catid=129:erdekessegek&Itemid=77
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
