Volt egyszer egy szegény ember és annak három fia. Mikor az ember elöregedett, és nem bírta már a favágást, fiait küldte az erdőre. Elmegy a legöregebb fiú, de ahogy belevágja fejszéjét a legelső fatörzsbe, előugrik egy erdei manó a sűrűből, és ráförmed:
– Hogy mered bántani az én fenyőfámat?! Most jaj neked!
Megijedt a legény, otthagy fejszét, tarisznyát, és szalad, hazáig meg sem áll. Az apja szidja: – Ejnye, azt a gyáva mindenedet, engem próbált volna hazakergetni a csúf manó, amikor a te korodban voltam! Mért nem mondtad neki, hogy bért fizetek azért az erdőért?
Éppen úgy járt a középső fiú is, mint a bátyja. Végtére felkerekedett a legkisebb, akit Hamujankónak csúfoltak, mert naphosszat a kemencepadkán hevert.
– Tarisznyáljon fel, édesanyám – azt mondja –, ma én próbálok szerencsét.
Az anyja egy friss sajtot tett a tarisznyába, meg egy karéj kenyeret, és útnak eresztette.
Hamujankó belevágja fejszéjét a fenyőfa törzsébe, előugrik az erdei manó, és ráordít:
– Hogy mered bántani az én fenyőfámat?! Most jaj neked!
Igen ám, de ezúttal hiába ordít, a legény nem ijed meg.
– Apám ötven éve fizeti a bért az erdőrészért! De megtanítlak én! Úgy összeprésellek, mint ezt a követ, ni! – Azzal felkapja a sajtot, mintha kődarab volna, jól megmarkolja, és persze csurog belőle a savó. A manó meg azt hiszi, követ szorongat, és abból is vizet tud préselni. Ezzel a fickóval nem lesz jó ujjat húzni – gondolja, és ajánlkozik, hogy segít neki a favágásban, csak kímélje az életét. Vígan döntögetik a fákat, a gyerek örül, hogy nem neki kell erőlködnie, mégis halad a munka. Aztán, mikor bealkonyodik, a manó meghívja a házába vacsorára. Elég rendes házban lakik – az udvaron kerekes kút, minden, ami kell.
– No, barátom, amíg én megrakom a tüzet, te hozz be két veder vizet!
Hamujankó meglátja a két ormótlan nagy vedret a kút mellett. Bekiált a konyhába:
– Én bizony nem vesződöm ezekkel a vedrekkel, inkább beviszem a kutat!
– Nem, nem – rémüldözik a manó –, a kutat ne bántsd!
Szalad a kútra, megtölti a vedreket, megfőzi a vacsorát, fel is tálalja.
Hamujankó megkérdi, nem akar-e versenyt enni vele.
– Miért ne? – mondja a manó nagy örömmel.
Csakhogy Hamujankó felkészült a versenyre: ügyesen a hasára kötözte a tarisznyáját a nadrágja alatt, és csak annyit eszik, amennyi jólesik neki, a többit a tarisznyába ejti. A házigazda egyszer csak nem győzi tovább.
– Egy falat sem fér belém – nyögi fulladozva.
– Ne mondd! Nekem most kezd igazán megjönni az étvágyam. De, ha nincs kedved feladni a versenyt, vágj egy kis lyukat a hasadba.
– Jaj, dehogyis! – tiltakozik ijedten a manó. – Olyan bolondot nem teszek! Inkább vidd az aranyamat, ezüstömet, nesze, itt a láda kulcsa! Fát is vághatsz ezentúl, csak engem hagyjál békén!
No, Hamujankó összeszedett, amennyi aranyat elbírt, és hazaballagott nagy vígan. De fát nem vágott, inkább pénzt adott az apjának, hogy vegyen, amennyi a háznál kell. A két bátyja meg világgá ment szégyenében.
(Átdolgozta: Beke Margit)
http://www.3szek.ro/load/cikk/52285/hamujanko_norveg_nepmese
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
