Fridtjof Nansen 1861-ben született Norvégiában. Tudós volt, sarkkutató, diplomata, államférfi és humanista, aki mély részvéttel viseltetett szenvedő embertársai iránt.

Úttörő szerepet játszott az alkalmazott tudományok területén, különösen érdekelte a zoológia, a tengerbiológia, az oceanográfia, a geológia és a szociológia.

Huszonévesen Nansen vezette az első, Grönlandot sílécen átszelő expedíciót 1888-ban, amelyet később számos további felfedezőút követett. Tudásszomja egészen az északi és a déli sarkvidékig hajtotta, 1893-ban a Fram fedélzetén hároméves expedícióra indult az északi sarkvidékre. A jégtáblákkal könnyedén megbirkózó, rendkívül masszív hajón Nansen és társai közelebb jutottak az északi sarkhoz, mint korábban bárki.

Felfedező hajlama mellett intellektusa is rendkívüli volt, huszonhat éves korában doktori disszertációt írt az ember központi idegrendszeréről. Ám Nansen a menekültek érdekében végzett úttörő tevékenységével is beírta magát a történelembe.

1920-ban, nem sokkal az után, hogy az I. világháború véget ért, Nansent a Genfben székelő Nemzetek Szövetsége norvég delegációjának elnökévé nevezték ki, mely pozíciót 1930-ban bekövetkezett haláláig betöltötte. Őt bízták meg a Nemzetek Szövetsége első nagyszabású humanitárius programjának irányításával, melynek köszönhetően 450 ezer hadifogoly térhetett vissza hazájába. Nansen számos kormány és önkéntes szervezet támogatását szerezte meg a programhoz.

A karizmatikus Nansent 1921-ben menekültügyi főbiztosnak nevezte ki a Szövetség, ő volt az első, aki betöltötte ezt a pozíciót. Hatalmas feladat várt rá – több százezer menekült hazatelepítését, jogi státuszának rendezését és gazdasági függetlenségének helyreállítását kellett megoldania.

Nansen felismerte, hogy a menekültek számára az egyik legnagyobb problémát az jelentette, hogy nem rendelkeztek nemzetközileg elismert dokumentumokkal, ami megnehezítette menedékkérelmük elbírását. Ő vezette be a nemzetközi menekültvédelemben használt első okmányt, amely „Nansen-útlevélként” vált ismertté.

Ezután a Nemzetközi Vöröskereszt és több kormány felkérte arra, hogy szervezzen meg egy segélyprogramot az 1921–1922-es oroszországi éhezés áldozatai számára. Az ezzel kapcsolatban végzett munkájáért 1922-ben Nobel-békedíjat kapott. A díjjal járó pénzösszeg Ukrajnába került, ahol humanitárius segélyprogramok finanszírozására használták fel.

Nansen részt vett azokban a tárgyalásokban, amelyek eredményeként 1923-ban a török és a görög kormány aláírta a Lausanne-i egyezményt. Később az örmény válság áldozatainak megsegítésére próbált kidolgozni megoldásokat.

Főbiztosként végzett munkája során rendkívül eredményes munkát végzett a menekültek támogatása terén, és példát mutatott mindazok számára, akik valamilyen humanitárius ügyért dolgoznak.

Nansen fáradhatatlanul dolgozott a menekültek megsegítésén, bár munkáját a sikerek mellett olykor kudarcok tarkították. Elszomorította, hogy azt kellett látnia, milyen közömbösen viszonyulnak az emberek mások szenvedéséhez. Egyszer azt mondta, hogy „a nyomasztó teherként számon tartott menekültek valójában nagy értéket képviselnek.” Ám szenvedélyes hitét abban, hogy minden férfiben és nőben nagy potenciál rejlik, korántsem osztotta mindenki.

Nansen 1930-ban halt meg, 69 évet élt. Tiszteletére az UNHCR 1954-ben megalapította a Nansen menekültügyi díjat, amelyet olyan magánszemélyek és szervezetek kaphatnak meg, amelyek kimagasló teljesítményt nyújtanak a menekültek támogatása terén. 2000-ben egy norvégiai szavazáson Fridtjof Nansent választották meg az évezred legnagyobb norvégjává.

http://www.unhcr-centraleurope.org/hu/rolunk/unhcr-esemenyek/nansen-menekultdij/nansen-a-tevekeny-almodozo.html