A rozmár-név norvég eredetű. Angol neve: morse, seahorse, a lappok nyelvén: morsk; Grönlandban: avuk; Szibériában: diud. Megnő 4.5 m-re, s ekkor 3 m-es a kerülete, súlyát pedig 1000 kg-ra becsülik. Ole Hansen szerint egy különösen nagy rozmárbika nyers bőre 500 kg-ot nyomott. A borjúfókáéhoz hasonlóan a hosszúra nyúlt testnek a dereka a legvastagabb, de ettől kezdve hátrafelé nem hegyesedik ki annyira, mint a fókáké. Ebből a hatalmas testen nagy lebenyeghez hasonlóan kifelé és lefelé lógnak a végtagok, s úgy a könyök-, mint a térdizület felismerhető. Mindegyik lábon 5–5 ujj van, s ezeken a hegyüknél hátrább rövid és tompa karmot viselnek. A farok jelentéktelen bőrlebenynek látszik. A rozmárra azonban nem annyira a test jellemző, mint az aránylag kicsi és kerek fej, amelyet a felső állkapocsban lévő két, gömbalakú fogmeder vastagít meg és éktelenít el. Az orr igen rövid, széles és tompa, a felső ajak húsos és oldalra ívesen hajlik, az alsó ajak ellenben duzzadt. Az orr két oldalán harántsorokban változó számú bajuszsörte mered előre. A sörték laposak és hosszúságuk elülről hátrafelé növekedik. A legvastagabbak a hollótoll vastagságával vetekednek és 10 cm hosszúak is lehetnek. A bajuszsörték száma néhány százra is felmehet. Vastag, erős bajuszt alkotnak, amelyben a szálak egymást sokszorosan fedik és keresztezik és a szűk szájnyílás előtt valóságos rostát alkotnak, amelynek szűk nyílásain a tápláléknak át kell hatolnia. Az orrlyukak félholdalakúak. A meglehetősen hátul lévő szemek kicsinyek, fénylők és előrenyúló szemhéjak védelmezik őket. Fülkagylójuk nincs, a külső hallójárat nyílása eléggé hátra esik.

A csaknem teljesen csupasz és igen vastag bőr nemcsak redős, hanem valósággal bütykös is. A bőrön gyakran kiemelkedések vannak, amelyek valószínűen nem egyebek, mint hegek és egymásközti harcok, vagy főellenségükkel: a jegesmedvékkel vívott tusák, esetleg az éles jégtől okozott sebek és karcolások emlékei. A felnőttek és a fiatalok uralkodó színe többé-kevésbbé élénkbarna. Az idősebbeknél a barna szín nem ritkán szürkébe megy át. Brown számos különböző korú és nemű rozmárt vizsgált meg, s azt találta, hogy a hímek és a nőstények, s a fiatalok egyformák. A rozmár bőre nem mindig csupasz. Sokolowsky közlése („Sitzungsber. Ges. naturf. Freunde”, Berlin 1908) szerint három rozmárnak, amelyek októberben érkeztek Hagenbeck állatkertjébe, teljes szőrbundájuk volt, amelyet november elején kezdtek elveszíteni, kb. másfél hónapig csupaszok voltak, azután újabb ruhát kaptak, amely márciusra lett készen. Ez a szőrözet júliusban és augusztusban látszott a legteljesebbnek. Az, hogy a szőrruha éppen télen hiányzik, bizonyára azzal függ össze, hogy az állat akkor szakadatlanul a vízben tartózkodik, ellenben nyár végén sokat van a szárazon, s így a hidegnek különösen erős mértékben van kitéve. Ugyancsak Sokolowsky szerint a fiatalok bundája hosszabb szőrű és világosabb élénk vörösbarna színével különbözik a felnőttekétől.

A nőstényeknek egyetlen kölykük születik. Az anyák teljesen az újszülöttek gondozásának szentelik magukat. A legönfeláldozóbb módon gondoskodnak táplálásukról, gondosan nevelik, s a legnagyobb bátorsággal és olyan bősz dühvel védelmezik őket, amennyire nemüktől csak kitelik. Amíg csak lehetséges, igyekszik a nőstény magát és gyermekét a veszély elől elvonni. Ha bajt szimatol, mellső úszóival megragadja kicsinyét és rohan vele a tengerbe, ahol a hátára kapja, hogy ezzel is, amennyire lehetséges, biztonságba hozza, s ha ilyenkor megtámadják, halálmegvetéssel száll szembe minden ellenséggel. Ha porontyát megölik, úgy az öregek részéről a legszívósabb ellenállásra és vakdühre lehet számítani. Az anyák a mélyből nagy ordítással időnként még akkor is fel-felbukkannak, ha a nőstényekből álló csapatot üldözik, utána úsznak lemészárolt kölykeiknek, s magukkal ragadják a hullákat a víz alá.

A rozmár tápláléka igen vegyes. Túlnyomóan rákokból (Sclerocrangon), kagylókból (Saxicava, Mya, Cardium), férgekből (Priapulus caudatus) és más alsóbbrendű állatokból áll, amelyek az iszapban és a jégpárkány mellett élnek. A táplálékul szolgáló állatokat agyarával fejti le, bajuszsörtéivel seperi össze és hörpinti fel. A serték a hörpintésnél, mint Sokolowsky leírja, szívókészülék gyanánt működnek.

http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/463.html